János 11,17-27 „17Amikor Jézus odaért,
megtudta, hogy már négy napja a sírban van. 18 Betánia pedig közel,
mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, 19 ezért a zsidók
közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük
miatt. 20 Márta, amint
meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. 21 Márta így szólt
Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. 22 De most is
tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten. 23 Jézus ezt mondta
neki: Feltámad a testvéred! 24 Márta így
válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. 25 Jézus ekkor ezt
mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal
is, él; 26 és aki él, és
hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? 27 Márta így
felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el
kell jönnie a világba.”
Ezen a hétvégén megteltek a temetők, a sírkertek.
Csak hazánkban emberek milliói látogatnak el szeretteik, hozzátartozóik
sírjához az emlékezés virágaival, csendben gyertyát gyújtva felidézni régmúlt
emlékeket, amikor még velük együtt lehettek. Mi protestánsok általában nem
gyújtunk gyertyát halottaink sírjánál, a gyertyagyújtás, mint pogány kelta
szokás mélyen beivódott a katolikus kereszténység szokásai közé.
Ha máskor nem is, de ezekben a napokban óhatatlanul
közelebb kerül hozzánk a halál az elmúlás gondolata. Manapság a családokban
mintha tabutéma lenne a halálról való beszélgetés, pedig az is az emberi lét
elválaszthatatlan része. Mindenki, aki e földi létre született, annak
kikerülhetetlenül egyszer meg is kell halnia, hacsak nem éljük át az elragadtatás
csodáját (1Thesszalonika 4,14-17).
Gyermekkoromban, ha egy nagymama otthon varrta,
hímezte a szemfedőjét és a kis unoka megkérdezte, nagymami mi lesz ebből. A
szemfedőm lesz, majd ezt terítsétek rám a koporsómban, ha meghalok. Utána
persze kérdés kérdést követett és megbeszélték a témát, az unoka megértette,
hogy ez a világ rendje.
Az „Áhitat” szerkesztői mai elmélkedésünknek azt a
címet adták, „A
halál még nem a vég”. Mennyire más úgy gondolni a halálra, hogy tudom, ha
átlépem e földi lét határsorompóját, akkor az Úr Jézus kitárt karral vár. Az a
Jézus, aki Mártának azt mondta (János 11,25-26) „Én vagyok a
feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz
énbennem, az nem hal meg soha.”
Jézus itt nem a test fizikai halálára gondolt, mert
a testünk a földben az enyészeté lesz, hanem halhatatlan lelkünk örök életére,
amit hit által Jézus Krisztus golgotai áldozata árán kapunk ajándékba. Értitek
kedves barátaim, Ő a szent, az ártatlan áldozati bárány életét adta értem,
helyettem, hogy örök életem legyen őbenne.
Mária és Márta megüzente Jézusnak, hogy testvérük
Lázár beteg (János
11,3) „Uram,
íme, akit szeretsz beteg”. Tehát Jézus szerette Lázárt, tudta azt is, hogy
meghalt. Vajon miért csak halála után négy nap múlva ment el Betániába és tett
eleget Márta és Mária hívásának?
Jézus korában a rabbik
azt tanították, hogy az emberi lélek a fizikai test közelében marad három
napig. Jézus addig késlekedett, hogy négy nap telt el, csak hogy mindenki
biztos legyen, hogy Lázár valóban halott, és a leghalványabb reménye sem
lehetett annak, hogy valaha is életre keljen.
Betánia közel volt Jeruzsálemhez, mintegy tizenöt
stádiumnyira, azaz három kilométer távolságra, ezért onnan a zsidók nagyon
sokan elmentek gyászában vigasztalni Mártát és Máriát.
Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön elébe
sietett. Mária azonban otthon maradt a gyászolókkal, a zsidók hagyományosan
padlón ülve gyászoltak.
A gyász lassú
folyamatait hirtelen megmozdította valami, s mozgásba jönnek az események, és (János 11,21) „Márta így szólt
Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Megszólal
Márta hite és csalódottsága egy mondatban. Mártának bizonyossága volt, hogy
Jézus meg tudta volna gyógyítani halálosan beteg testvérét, ugyanakkor
csalódott is volt, hogy Jézus késlekedett és így meghalt szeretett testvére.
Márta és Mária, ez a két nő volt annyira közvetlen
kapcsolatban Jézussal, hogy kifejezzék felé a burkolt csalódásukat amiatt, hogy
nem jött korábban.
Nem kérdezi, hogy miért nem jött korábban, csak
mint puszta tényt tudomásul veszi. De Márta még mindig nem adta fel minden
reményét, mert azt mondja: „de most is
tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.”
Az ő hite képes az emberi tapasztalat szerinti
lehetőségek határát átlépni s ebben a mondatában nem csupán szívének
kívánságát, lehetetlennek tűnő kérését mondja el, hanem egy igazi hitvallást is
tesz Krisztusról. S ez a még valami csodát váró hit nyitva hagyja a lehetőséget
arra nézve, hogy valóban történjen is valami. Jézus is erre a hitre kezd el
építeni, és kimondja azt, amit csak a csodaváró ember vár tőle: „Feltámad a
testvéred!”
„Tudom, hogy feltámad
a feltámadáskor” – mondja Márta
gyásztól sajgó szívfájdalommal. Mártának ugyanaz a teológiai szemlélete
volt a halál utáni életről, mint a farizeusoknak, akik hitték a testben való
feltámadást az utolsó napon.
Ezért természetes az, hogy Márta nem lepődik meg
ezen a kijelentésen. Neki egyelőre a feltámadás nem számít csodának. Tud róla,
csak úgy, mint a korabeli zsidóság nagyobb része, amely hitte a halottak
feltámadásának igéit.
János 11,25 „Jézus ekkor ezt
mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal
is, él”; Jézus
a Lázár halálával szembesült Mártát bátorította, hogy higgyen abban, hogy
testvére élni fog. Legyen reménysége, mert az Atyának és Krisztus Jézusnak van
hatalma arra, hogy életet adjon. János 11,26 „és aki él, és hisz
énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?”
Utána néztem, az eredeti ógörög nyelvű szöveghez
írt magyarázó jegyzetekben, hogy mit írnak ehhez a 25-26 vers
igehelyhez. Nagyon érdekes, a jelenidejű melléknévi igenevek (aki él és hisz),
a folyamatos
hit szükségességét mutatják. A másik a halállal kapcsolatos dupla
tagadás, ''nem hal meg soha'', ami nyilvánvalóan a szellemi halálra utal. Az örök élet egy jelen
valóság a hívők számára, s nem egy jövőbeli esemény. Tehát, aki él és
hisz az Úr Jézusban annak nem örök élete lesz, hanem örök élete van.
Amikor legalább
tizedszerre olvastam ezeket az igéket, megnyíltak, akkor lett különös
jelentősége, mélyebb értelme számomra és ezt szeretném megosztani barátaimmal.
A 25. versben
azt mondja Jézus, „aki hisz énbennem, ha
meghal is, él”. Majd a 26. versben
fordít egyet a kifejezésen, „aki él, és hisz énbennem,
az nem hal meg soha”.
Az előbb említettem, hogy a jelenidejű melléknévi
igenevek, a folyamatos
hit szükségességét mutatják. „Aki él és
hisz énbennem”, itt felvillant bennem a Jelenések 3,1-2 igehely „Tudok cselekedeteidről,
hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”.
Kedves barátaim, ez a levél a jól szervezett
szárdiszi gyülekezetnek íródott, „az a neved, hogy élsz, pedig halott
vagy”. Mártának viszont azt mondja az Úr Jézus, „aki él, és hisz énbennem,
az nem hal meg soha”. Értik drága barátaim, akinek nem
csak a neve az, hogy keresztény, hanem él és hisz az Úr Jézusban,
cselekedeteit, erkölcsi értékrendjét ez az élő hit határozza meg, annak őbenne
már most örök élete van és nem hal meg soha, azok
életében a földi halál még nem a vég.
Amikor Jézus Krisztusnak a vére, amiben az Ő
romolhatatlan élete van, kifolyt a kereszten, ez az a pillanat, amikor az örök
élet győzött a halál, a pusztulás, a gonosz fölött. A kereszténység egy
diadalmas üzenetet hirdet. Ezért is örömhír, evangélium, győzelmi hír a neve az
Újszövetségnek. Ahol ez a hit megjelenik és gyakorolják, ott mindenütt az Élet győz a halál
fölött.
Az egyetlen kapocs, amivel hozzá lehet kapcsolódni,
amivel meg lehet ezt ragadni az a hit. „Hiszed-e ezt?” Hangzik
Jézus kérdése.
Nem a halálé tehát az utolsó szó. Mert aki hisz benne és
meghal az élni fog, aki pedig hisz benne és él, az soha meg nem hal. Ez az
ember egyetlen lehetősége az életre, az örök életre.
„SOLI DEO GLORIA”
