A halál még nem a vég, az élet győz a halál felett!

János 11,17-27 „17Amikor Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. 18 Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, 19 ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. 20 Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. 21 Márta így szólt Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. 22 De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten. 23 Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! 24 Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. 25 Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; 26 és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? 27 Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.”

Ezen a hétvégén megteltek a temetők, a sírkertek. Csak hazánkban emberek milliói látogatnak el szeretteik, hozzátartozóik sírjához az emlékezés virágaival, csendben gyertyát gyújtva felidézni régmúlt emlékeket, amikor még velük együtt lehettek. Mi protestánsok általában nem gyújtunk gyertyát halottaink sírjánál, a gyertyagyújtás, mint pogány kelta szokás mélyen beivódott a katolikus kereszténység szokásai közé.

Ha máskor nem is, de ezekben a napokban óhatatlanul közelebb kerül hozzánk a halál az elmúlás gondolata. Manapság a családokban mintha tabutéma lenne a halálról való beszélgetés, pedig az is az emberi lét elválaszthatatlan része. Mindenki, aki e földi létre született, annak kikerülhetetlenül egyszer meg is kell halnia, hacsak nem éljük át az elragadtatás csodáját (1Thesszalonika 4,14-17).

Gyermekkoromban, ha egy nagymama otthon varrta, hímezte a szemfedőjét és a kis unoka megkérdezte, nagymami mi lesz ebből. A szemfedőm lesz, majd ezt terítsétek rám a koporsómban, ha meghalok. Utána persze kérdés kérdést követett és megbeszélték a témát, az unoka megértette, hogy ez a világ rendje.

Az „Áhitat” szerkesztői mai elmélkedésünknek azt a címet adták, „A halál még nem a vég”. Mennyire más úgy gondolni a halálra, hogy tudom, ha átlépem e földi lét határsorompóját, akkor az Úr Jézus kitárt karral vár. Az a Jézus, aki Mártának azt mondta (János 11,25-26) „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.”

Jézus itt nem a test fizikai halálára gondolt, mert a testünk a földben az enyészeté lesz, hanem halhatatlan lelkünk örök életére, amit hit által Jézus Krisztus golgotai áldozata árán kapunk ajándékba. Értitek kedves barátaim, Ő a szent, az ártatlan áldozati bárány életét adta értem, helyettem, hogy örök életem legyen őbenne.

Mária és Márta megüzente Jézusnak, hogy testvérük Lázár beteg (János 11,3) „Uram, íme, akit szeretsz beteg”. Tehát Jézus szerette Lázárt, tudta azt is, hogy meghalt. Vajon miért csak halála után négy nap múlva ment el Betániába és tett eleget Márta és Mária hívásának?

Jézus korában a rabbik azt tanították, hogy az emberi lélek a fizikai test közelében marad három napig. Jézus addig késlekedett, hogy négy nap telt el, csak hogy mindenki biztos legyen, hogy Lázár valóban halott, és a leghalványabb reménye sem lehetett annak, hogy valaha is életre keljen.

Betánia közel volt Jeruzsálemhez, mintegy tizenöt stádiumnyira, azaz három kilométer távolságra, ezért onnan a zsidók nagyon sokan elmentek gyászában vigasztalni Mártát és Máriát.

Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön elébe sietett. Mária azonban otthon maradt a gyászolókkal, a zsidók hagyományosan padlón ülve gyászoltak.

A gyász lassú folyamatait hirtelen megmozdította valami, s mozgásba jönnek az események, és (János 11,21) „Márta így szólt Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Megszólal Márta hite és csalódottsága egy mondatban. Mártának bizonyossága volt, hogy Jézus meg tudta volna gyógyítani halálosan beteg testvérét, ugyanakkor csalódott is volt, hogy Jézus késlekedett és így meghalt szeretett testvére.

Márta és Mária, ez a két nő volt annyira közvetlen kapcsolatban Jézussal, hogy kifejezzék felé a burkolt csalódásukat amiatt, hogy nem jött korábban.

Nem kérdezi, hogy miért nem jött korábban, csak mint puszta tényt tudomásul veszi. De Márta még mindig nem adta fel minden reményét, mert azt mondja: „de most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.”

Az ő hite képes az emberi tapasztalat szerinti lehetőségek határát átlépni s ebben a mondatában nem csupán szívének kívánságát, lehetetlennek tűnő kérését mondja el, hanem egy igazi hitvallást is tesz Krisztusról. S ez a még valami csodát váró hit nyitva hagyja a lehetőséget arra nézve, hogy valóban történjen is valami. Jézus is erre a hitre kezd el építeni, és kimondja azt, amit csak a csodaváró ember vár tőle: „Feltámad a testvéred!”

„Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor” – mondja Márta gyásztól sajgó szívfájdalommal. Mártának ugyanaz a teológiai szemlélete volt a halál utáni életről, mint a farizeusoknak, akik hitték a testben való feltámadást az utolsó napon.

Ezért természetes az, hogy Márta nem lepődik meg ezen a kijelentésen. Neki egyelőre a feltámadás nem számít csodának. Tud róla, csak úgy, mint a korabeli zsidóság nagyobb része, amely hitte a halottak feltámadásának igéit.

János 11,25 „Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él”; Jézus a Lázár halálával szembesült Mártát bátorította, hogy higgyen abban, hogy testvére élni fog. Legyen reménysége, mert az Atyának és Krisztus Jézusnak van hatalma arra, hogy életet adjon. János 11,26 „és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?”

Utána néztem, az eredeti ógörög nyelvű szöveghez írt magyarázó jegyzetekben, hogy mit írnak ehhez a 25-26 vers igehelyhez. Nagyon érdekes, a jelenidejű melléknévi igenevek (aki él és hisz), a folyamatos hit szükségességét mutatják. A másik a halállal kapcsolatos dupla tagadás, ''nem hal meg soha'', ami nyilvánvalóan a szellemi halálra utal. Az örök élet egy jelen valóság a hívők számára, s nem egy jövőbeli esemény. Tehát, aki él és hisz az Úr Jézusban annak nem örök élete lesz, hanem örök élete van.

Amikor legalább tizedszerre olvastam ezeket az igéket, megnyíltak, akkor lett különös jelentősége, mélyebb értelme számomra és ezt szeretném megosztani barátaimmal.

A 25. versben azt mondja Jézus, „aki hisz énbennem, ha meghal is, él”. Majd a 26. versben fordít egyet a kifejezésen, „aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha”.

Az előbb említettem, hogy a jelenidejű melléknévi igenevek, a folyamatos hit szükségességét mutatják. „Aki él és hisz énbennem”, itt felvillant bennem a Jelenések 3,1-2 igehely „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”.

Kedves barátaim, ez a levél a jól szervezett szárdiszi gyülekezetnek íródott, „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. Mártának viszont azt mondja az Úr Jézus, „aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha”. Értik drága barátaim, akinek nem csak a neve az, hogy keresztény, hanem él és hisz az Úr Jézusban, cselekedeteit, erkölcsi értékrendjét ez az élő hit határozza meg, annak őbenne már most örök élete van és nem hal meg soha, azok életében a földi halál még nem a vég.

Amikor Jézus Krisztusnak a vére, amiben az Ő romolhatatlan élete van, kifolyt a kereszten, ez az a pillanat, amikor az örök élet győzött a halál, a pusztulás, a gonosz fölött. A kereszténység egy diadalmas üzenetet hirdet. Ezért is örömhír, evangélium, győzelmi hír a neve az Újszövetségnek. Ahol ez a hit megjelenik és gyakorolják, ott mindenütt az Élet győz a halál fölött.

Az egyetlen kapocs, amivel hozzá lehet kapcsolódni, amivel meg lehet ezt ragadni az a hit. „Hiszed-e ezt?” Hangzik Jézus kérdése.

Nem a halálé tehát az utolsó szó. Mert aki hisz benne és meghal az élni fog, aki pedig hisz benne és él, az soha meg nem hal. Ez az ember egyetlen lehetősége az életre, az örök életre.

„SOLI DEO GLORIA”