A VIGASZTALÓ
C. H. Spurgeon igehirdetése
Elhangzott Londonban, 1855
január 21.-én a New Park Street baptista imaházban
„Ama vigasztaló pedig, a
Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd
titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek.“ - János
ev. 14,26
A
boldog agg Simeon Izráel vigasztalásának nevezte Jézust; és valóban az volt. -
Testetöltése előtt neve ‘Hajnalcsillag’ volt; örömöt jelentett a sötétségben, s
előre hirdette a nap fölkeltét. Miként a magányos várfalon sétáló őrszem
észreveszi ama legfényesebb csillagot, s örömmel üdvözli, mint a hajnal
hirnökét, - oly reményteljesen, szívrepesve néztek feléje az Ószövetség
szentjei. - Míg a földön élt, ő volt mindazok vigasztalója, kik abban a
kiváltságban részesedtek, hogy társaságában éljenek. Elképzelhetjük, mily
gyorsan siettek a tanítványok Jézushoz, hogy elmondják neki bánatukat, s mily
édesen szólt hozzájuk; beszédével, szavainak páratlan csengésével úgy
megvigasztalta őket, hogy minden félelmük elszállt. Mint gyermekek Atyjukhoz,
úgy folyamodtak Hozzá, és feltárták előtte minden szükségüket, minden óhajukat,
minden szomorúságukat, minden gyötrődésüket. És Őnála, mint bölcs orvosnál,
minden sebre volt balzsam; szívélyes vigaszával enyhítette minden
gondjukat. S mily készséggel alkalmazta isteni gyógyszerét nyomorúságuk lázának
csillapítására! Ó, mily jó lett volna akkor, Krisztussal élni! Bizonyára
szomorúságaink álarcos örömök lettek volna akkor, hisz rendelkezésünkre állt
volna a nagy lehetőség: Jézushoz vinni azokat, hogy elvegye őket. Némelyek
közülünk talán így szólnak szívükben: Ó, bárcsak adta volna Isten, hogy fáradt
fejünket Jézus fejére hajtsuk. Bárcsak abban a boldog korban születtünk volna,
hogy hallhattuk volna kedves hangját, láthattuk volna kedves tekintetét, mikor
ezt mondta: „Jöjjetek énhozzám, kik megfáradtatok!“
De
most közel állt a halálhoz. A nagy próféciáknak be kellett teljesedniük, a nagy
célok meg kellett valósuljanak, és ezért Jézusnak el kellett mennie. Neki
szenvednie kellett, hogy engesztelést szerezzen bűneinkért. A földben kellett
szunnyadjon egy ideig, hogy beillatosítsa a sírgödröt, hogy az ne legyen
számunkra többé irtózatos. Fel kellett támadnia, hogy mi, kik egy napon
meghalunk a Krisztusban, feltámadhassunk majd először, és dicsőséges testben
együtt legyünk Vele. És fel kellett mennie a mennybe, hogy foglyokat vigyen
fogva; hogy láncraverje a pokol démonait; hogy diadal szekerének-kerekeivel
összezúzza, és a mennyei csúcsra vonja őket, hogy másodszor is éreztesse velük
az ő jobb keze által aratott győzelmet, midőn letaszítja őket a menny oromzatáról
a feneketlen mélységbe... „Jobb néktek, hogy én elmenjek, - mondta Jézus, -
mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jön el hozzátok.“ Jézusnak el kell
mennie! Sírjatok, tanítványok! Jézus eltávozik tőletek. Sírjatok ti, kik
vigasztaló nélkül maradtok. De halljátok csak, mily kedvesen mondja Jézus: „Nem
hagylak titeket vigasztaló nélkül; Kérni fogom az Atyát, és ő más vigasztalót
küld néktek, és veletek marad mindörökké“. Nem akarta egyedül hagyni az a
kicsiny nyájat a pusztában; nem lett hűtlenné gyermekeihez és nem hagyta őket
árvákul. Noha óriási küldetésben volt, mellyel teljesen el volt foglalva szíve
és keze; noha oly sok tennivalója volt, hogy azt gondolnánk, még az ő gigászi
értelme is túlterheltetett; és noha oly sok szenvedés várt rá, hogy úgy
vélnénk, lelkének összes gondolatai azokra a szenvedésekre összpontosultak,
melyeket el kellett viselnie: mégis, nem úgy volt. Mielőtt eltávozott volna, a
vigasztalás megnyugtató igéit adta; az irgalmas samaritánushoz hasonlóan,
olajat és bort töltött sebeikbe. És látjuk, mi az, amit ígért: „Más vigasztalót
fogok küldeni nektek, - valakit, aki épp olyan lesz, mint én voltam, sőt,
még több; ki megvigasztal titeket szomorúságaitokban, eltávolítja
kételyeiteket, enyhet ad a megpróbáltatásokban, és mint az én helyettesem
e földön, azt fogja tenni, amit én is tettem volna, ha veletek maradtam volna“.
Mielőtt
a Szentlélekről, mint Vigasztalóról szólnék, néhány szóban említést kell tennem
arról, hogyan adják vissza különböző fordítások ezt a szót, mely a mi
fordításunkban Vigasztaló-ként szerepel. A romai katolikus fordítás
lefordítlanul hagyva, Parakletosnak nevezi: „De a Paraklétos, aki a Szentlélek,
akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket.“ Ez az
eredeti görög szó, és néhány más jelentése is van a Vigasztaló mellett. Néha
figyelmeztető, intő személyt jelent, vagy oktatót, nevelőt. „Más figyelmeztetőt
küldök néktek, más Tanítót“. Gyakorta jelent Ügyvédet, pártfogót, szószólót is.
De a legáltalánosabb jelentése az, ami előttünk van: „Más Vigasztalót küldök
néktek“. Azonban nem mehetünk el a másik két értelmezés mellett sem anélkül,
hogy ne szólnánk róluk valamit.
„Más tanítót fogok
küldeni nektek“. Jézus Krisztus volt a szentek hivatalos tanítója földi
szolgálata idején. Senkit sem neveztek őt Rabbinak, csak egyedül Jézust. Nem
ültek más tanítók lábainál, hogy tanításukat hallgassák, hanem Annak ajkai
által voltak tanítva, akiről méltán mondták: „soha ember még így nem szólott,
mint ez az ember“. „És most, - így szól - amikor elmegyek, hol találtok
csalhatatlan tanítót? Állítsak fel néktek egy pápát Rómában, hogy hozzá
menjetek, és ő legyen néktek tévedhetetlen Mesteretek? Az egyházi zsinatokat
adjam néktek, hogy azok döntsenek a bonyolult hitelvi kérdésekben?“ Nem,
Krisztus nem mondott semmi ilyesmit. „Én vagyok a tévedhetetlen Paraklétos,
vagy Tanító, és amikor én elmegyek, egy más tanítót küldök nektek; Ő lesz az a
személy, ki megmagyarázza az Írásokat; Ő lesz az Istentől rendelt hiteles
irányadó, ki minden sötét dolgot megvilágosít, ki feltárja a titkokat, ki
felfed minden homályos kijelentést, és megérteti veletek azt, minek értésére
sohasem jutnátok el, ha nem lennétek az Ő befolyása alatt.“ És szeretteim, a
hit dolgaiban egy ember sem tanulhat meg semmit helyesen, ha nincs e Lélektől
tanítva. Tanulhatod a kiválasztás tanát, és tudhatod, úgy, hogy elkárhozol
általa, ha nem a Szentlélektől vagy tanítva; mert ismerek némelyeket, kik
megtanulták a kiválasztás tanát saját lelkük veszedelmére; megtanulták úgy,
hogy azt állítják, ők a kiválasztottak közül valók; de közben semmilyen jele,
semmilyen bizonyítéka, semmilyen munkája sincs a Szentléleknek bensejükben.
Mert lehet tanulni hittani igazságot a Sátán iskolájában is, s fenntartani
azokat féktelen kicsapongásban; de ha így teszel, olyanná válik lelked számára,
mint véredbe fecskendezett méreg: örök pusztulásodra fog szolgálni... Senki sem
ismeri igazán Jézust, csak ha Istentől taníttatott. Egyetlen tanítás sincs a
Bibliában, melyet igazán, teljesen, biztonságosan megtanulhatunk a fentről
adott hiteles Tanító útmutatása nélkül. Ah! ne beszélj nekem teológiai
rendszerekről; ne szólj hittani irányzatokról; ne ajánlj nekem tévedhetetlen
kommentárokat vagy legokosabb és legönhittebb tanítókat: hanem beszélj nekem a
Nagy Tanítóról, ki tanítani fog minket, Isten fiait, és bölccsé tesz minket
minden dologban. Ő a Tanító. Nem számít mit mond ez, vagy az
az ember; nem bízom rá magam egy ember büszke tekintélyére sem; s ti se
tegyétek. Ne engedjétek magatokat félrevezetni az emberek csalárdsága által,
sem hízelkedő beszéd által; a Szentlélek a hitelreméltó tanító, aki Isten
minden gyermekének szívében ott van.
A
másik fordítás: ügyvéd(pártfogó). Gondolkoztatok valaha azon,
miként lehet mondani a Szentlélekről, hogy ügyvéd? Azt tudjátok,
hogy Jézus Krisztus csodálatosnak, tanácsosnak és erős Istennek neveztetett; de
hogyan lehet a Szentlélekről azt mondani, hogy ügyvéd? Úgy
gondolom, a következőképpen: Ő egy ügyvéd(szószóló), a kereszt ellenségeivel
szemben. Hogyan volt képes Pál Félix és Agrippa előtt oly szabadon érvelni?
Hogyan voltak képesek az apostolok oly bátran kiállni a felsőbbségek előtt és
megvallani Urukat? Hogyan történhetett, hogy Isten szolgái minden időkben
rettenthetetlenek voltak, mint az oroszlánok, s homlokuk keményebb volt a
réznél, szívük erősebb az acélnál, s szavuk isteni tekintéllyel
bírt? Hát egyszerűen azért, mert nem ők voltak, akik szóltak, hanem
a Szentlélek érvelt hatalommal általuk. Sohasem láttatok áthevült igehirdetőt,
feltartott kezekkel és könnytől ázott szemmel, amint az emberek lelkére
beszél? Sohasem csodáltátok meg az agg Bunyan János keze alól
kikerült festményt? Egy szent ember a menny felé tekintő szemekkel, a legjobb
könyvvel kezében, az igazság törvényével ajkain, a világnak hátat fordítva, ott
áll, mintha embereket igyekezne meggyőzni beszédével; és egy arany korona függ
feje fölött. Ki adott ennek a prédikátornak ily áldott jellemet és ilyen isteni
mondanivalót? Honnan származott a jártassága? Kollégiumban
tett szert arra? Szemináriumban tanulta azt? Ó, nem!
Jákób Istenétől tanulta; a Szentlélektől tanulta azt: mert a Szentlélek a nagy
tanácsadó, ami megtanít minket, miként kell védjük az Ő ügyét helyesen.
De
mindezek mellett a Szentlélek ügyvéd az emberek szívében. Ah, sok embert
ismerek, kik elvetették a hitet, míg a Szentlélek el nem kezdte bennük
megvilágosító munkáját. Mi, akik az igazság ügyvédjei vagyunk, sokszor nagyon
gyenge érvelők vagyunk; elrontjuk az ügyet saját szavainkkal, melyeket
használunk, ahelyett, hogy védenénk azt. De nagy kegyelem, hogy az ügyvédi
megbízatás egy kitűnő érvelő kezében van, ki sikeresen végzi ügyvédi
szolgálatát, és legyőzi a bűnös ellenállását. Hallottátok, hogy valaha is kudarcot
vallott volna a Szentlélek? Testvéreim, lelketekhez szólok: nemde
Isten volt az, ki meggyőzött titeket bűneitekről? Nem a Szentlélek volt-e az,
ki eljött, és bebizonyította szívedben vétkességedet, noha egy igehirdetőnek
sem sikerült soha kivonni téged önigazságodból? Nem védte-e Ő Krisztus
igazságát? Nem állt-e eléd, és nem mondta-e neked, hogy cselekedeteid olyanok,
mint a megfertéztetett ruha? És mikor majdnem rajta voltál, hogy elutasítsd
hangját, nem Ő volt-e az, ki éreztette veled a pokol borzalmait, eléd tárta az
eljövendő ítéletet, a fehér trónt, a megnyílt könyveket, az ítélet pallosát, a
kénköves poklot, az üvöltő démonokat és az elkárhozottak örökkétartó
fogcsikorgatását? S nem Ő volt-e az, ki ekképpen meggyőzött az eljövendő
ítéletről? Ő egy fenséges ügyvéd, mikor a lelket meggyőzi a bűnről,
az igazságosságról, és az elkövetkezendő ítéletről. Áldott Ügyvéd! szólj az én
szívemhez, rázd fel lelkiismeretemet. Mikor vétkezek, tedd érzékennyé
lelkiismeretemet, hogy szólaljon meg, és ne hagyjon nyugton; ha vétkezek, add,
hogy lelkiismeretem azonnal észrevegye; és ha letérnék kanyargós utakra, ó,
védd az igazság ügyét szívemben, és add, hogy megtorpanjak a rossz úton, s
megismerjem vétkességemet Isten szemében.
De
van még egy jelentés, melynek értelmében a Szentlélek, mint ügyvéd, pártfogol
bennünket; és pedig pártfogolja ügyünket Jézus Krisztusnál, kibeszélhetetlen
fohászkodásokkal. Ó, én lelkem, majdnem megemésztődsz bennem! Ó,
szívem! a szomorúság elnyel téged! Az érzelmek forró áradata, majdnem megfojtja
életemet. Szólni vágyom, de épp erős vágyódásom megláncolja nyelvemet;
imádkozni vágyom, de érzéseim hevessége megköti nyelvemet. Van bennem egy
sóhaj, mely kimondhatatlan. Tudod-e, ki az, aki ki tudja fejezni e fohászt, aki
képes megérteni azt, ki mennyei nyelvbe tudja foglalni, s égi hanglejtéssel
képes kiejteni, úgy, hogy Krisztus meghallja azt? Ó, igen. A
Szentlélek Isten az. Ő pártfogója a mi ügyünknek Krisztusnál, s aztán Krisztus
pártfogolja azt az Atyánál. Ő a mi pártfogó ügyvédünk, ki kimondhatatlan
fohászkodásokkal közbenjár érettünk (Róma 8,26).
Miután
feltártuk a Szentlélek hivatalát, mint aki tanító és ügyvéd, most már a mi
fordításunkhoz fordulunk, a Vigasztalóhoz. És három felosztásban
fogok szólni róla. Először, a vigasztalóról; Másodszor,
a vigaszról; és harmadszor, a megvigasztaltakról.
I.
Először
tehát szóljunk a VIGASZTALÓRÓL. Hadd futtassam végig röviden elmémet, s
úgyszintén a tiéteket is e dicsőséges Vigasztaló
jellemvonásain. Hadd mondjak el nektek valamit az ő vigasztalásának
jellemző sajátosságairól, hogy megérthessétek, mennyire alkalmas ő a mi
vigasztalásunkra.
És
először is, jegyezzük meg, hogy a Szentlélek egy szerető vigasztaló.
Nagy szomorúságban vagyok, és vigaszra vágyik lelkem. Egy járókelő meghallja
sírásomat, s belép, leül, s megpróbál felvidítani; megnyugtató szavakat szól;
de nem szeret engem igazán; idegen számomra, egyáltalán nem ismer engem; s csak
azért jött, hogy kísérletezzen rajtam tehetségével. És mi az eredmény? Szavai
úgy futnak végig rajtam, mint olaj a márványlapon, - sziklára pergő esőhöz
hasonlók; nem tudják feloldani bánatomat. Mozdulatlan és kemény marad bánatom
terhe, mivel vigasztalómban nem érzek semmi szeretetet irántam. De hadd jöjjön
valaki, ki úgy szeret engem, mint saját lelkét, és beszéljen lelkemre: szavai
lágy zeneként fognak hatni rám; édesek lesznek, mint a méz; ő ismeri a
kulcsszót szívem minden ajtajához, és fülem figyel minden szavára; minden egyes
szótagot szomjas szívvel fogadok, mert szeretetteljes vigasza olyan számomra,
mint mennyei hárfák harmóniája. Ó, ez a szeretet hangja, önmagából szól,
tettetés nélkül, a saját nyelvén; így senki más nem tud beszélni; oly nyelvezet
és hangsúlyozás ez, mit senki sem képes utánozni: a bölcsesség sem képes
utánozni azt; az ékesszólás sem ér fel hozzá. Csak a Szentlélek az egyedül, ki
meg tudja vigasztalni a síró szívet; a Szentlélek az egyetlen zsebkendő, mely
képes letörölni a sírók könnyeit. És nem szerető Vigasztaló a Szentlélek?
Tudod-e, te, ó Isten kiválasztott szentje, mennyire szeret a Szentlélek téged?
Képes vagy-e megmérni a Lélek szeretetét? Fel tudod-e fogni, mily nagy
szeretetének érzelme irántad? Eredj, mérd meg az eget arasszal;
menj, mérd meg a hegyeket mérlegserpenyőben; s menj az óceán vizéhez, s
számláld meg cseppjeit; aztán menj, s számláld meg a tengerpart
homokszemecskéit: s miután mindezt megtetted, akkor megmondhatod, mennyire
szeret ő téged. Ó, régóta szeret téged; nagyon szeret téged; öröktől fogva
szeret s ezután is szeretni fog. Bizonyára Ő a legalkalmasabb személy
vigasztalásodra, mert igazán szeret téged. Engedd hát szívedhez közel Őt, ó,
keresztyén, hogy megvigasztalhasson nyomorúságodban.
De
továbbá Ő egy hűséges Vigasztaló is. A szeretet olykor
hűtlennek bizonyul. Ó, egy hűtlen barát nagyobb fájdalmat okoz a kígyómarásnál.
Ah, az ürömnél is keserűbb, ha oly barátom van, ki elfordul tőlem a nyomorúság
idején. Ó, a legfájdalmasabb érzés, mikor valaki, - aki míg jósorsban voltam,
szeretett engem - , elhagy nyomorságom sötét napján. Ez valóban szomorú; de nem
ilyen a Szentlélek. Ő öröktől fogva szeret, s mindvégig szeretni fog. Ő hűséges
vigasztaló. Isten gyermeke, te most nyomorúságban vagy; nem sokkal ezelőtt édes
és szerető vigasztalónak találtad Őt, felüdülést nyertél tőle, mikor mindenki
más repedezett kútnak bizonyult; keblébe rejtett, s karjain hordozott téged. Ó,
miért nem bízol hát benne most is? Félre könnyeiddel, hisz ő egy hűséges
Vigasztaló. „De, ó, - így szólsz, - attól félek, hogy beteg leszek, s
megfosztatom az ő közöltetésétől“. Sőt ellenkezőleg; Ő fog meglátogatni
betegágyadon, s leül melléd, hogy megvigasztaljon. „Ah, de én sokkal nagyobb
nyomorúságban vagyok, mint ahogy ön elgondolja“. Mindemellett, Ő hű lesz az Ő
ígéretéhez. „Ó, de én vétkeztem!“ „Az meglehet, de a bűn nem képes elválasztani
téged az Ő szeretetétől: Ő mégis szeret téged. Ne gondold, te szegény, Isten
elesett gyermeke, hogy régi bűneidnek forradása miatt szépséged elcsúfult, s
így most már e rútság miatt kevésbé fog szeretni téged. Ó, nem! Ő szeretett
téged, amikor előre látta bűneidet; szeretett téged, amikor tudta, mily
fokozott lesz vétkességed; és nem kevésbé szeret téged most. Jöjj Hozzá a hit
teljes bátorságával; mondd el, hogy megszomorítottad Őt, és elfelejti
tévelygéseidet s magához fogad ismét; szeretetének csókját nyomja reád s
kegyelme karjaival ölel át. Hűséges Ő; bízzál benne - sohasem csal meg téged;
bízzál benne - sohasem hagy el téged.
Aztán
Ő egy fáradhatatlan Vigasztaló. Én gyakran belefáradok azon
személyek vigasztalásába, kiket már sokat próbáltam vigasztalni. Van úgy, hogy
találkozol elkeseredett emberekkel. „Mi a baj?“ kérdezed. Megmondja, s te megkísérled,
ha lehetséges, hogy segíts rajta. De amíg tűzérséged ágyúit felállítod a gond
elűzésére, úgy találod, hogy helyet változtatott, s már teljesen más helyet
foglalt el. Megváltoztatod hát érveidet, s újra kezded; de nézd, ismét odébb
állt, s megtévesztett téged. Úgy érzed magad, mint Herkules, ki bárhogy
igyekezett vagdalni Hidra fejeit, azok folyvást visszanőttek; s végül is,
kétségbeesésedben feladod az egészet. Van úgy, hogy olyan személyekkel van
dolgunk, akiket lehetetlen vigasztalni; ezek olyanok, mint az az ember, ki
miután önmagát bilincsbe zárta, eldobta a kulcsot, s így senki sem tudja
kiszabadítani. Én találtam embereket így, a kétségbeesés bilincseiben. „Ó, én
vagyok az az ember, aki nyomorúságot látott, - mondják -, könyörüljetek rajtam,
segítsetek rajtam, barátaim!“ De minél inkább igyekszel vigasztalni őket, annál
vigasztalanabbakká válnak; s ezért tanácstalanul magukra hagyjuk őket,
bolyongjanak korábbi örömeik sírjai között. De a Szentlélek sohasem fárad el
azoknál, akiket vigasztalni kíván. Vigasztalni igyekszik minket, s mi
menekszünk a szívélyes vigasztalás elől; édes gyógyszert ad, hogy kigyógyítson
minket, s mi nem akarjuk azt bevenni; csodálatos varázsitalt ad, hogy elűzze
fájdalmunkat, s mi eltoljuk azt magunktól. De Ő mégsem hagyja abba; tovább
késztet minket; s noha mi azt mondjuk, hogy nem akarunk megvigasztalódni, Ő azt
mondja, hogy „De igen! meg fogsz vigasztalódni“; s mikor ő mondja, meg is
cselekszi. Nem fárad el rengeteg sok bűnünk miatt, számtalan
zúgolódásaink miatt sem.
És
ó, mily bölcs Vigasztaló a Szentlélek. Jóbnak is voltak
vigasztalói, de úgy hiszem igazat állított, mikor ezt mondta róluk:
„Haszontalan vigasztalók vagytok ti mindnyájan!“ De merem állítani, önmagukat
bölcseknek tartották. Amikor az ifjú Elihú emelkedett szólásra, szívig
megsértődtek szemtelenségén. Nem voltak-e ők „nagyok és élemedett korú
tanítók“? Nem tudták-e felfogni Jób fájdalmát és szomorúságát? Ha ők nem tudtak
vigasztalni, hát akkor ki tud? De nem volt helyes lelki látásuk Jób
helyzetéről. Úgy hitték, hogy valójában ő nem Isten gyermeke; azt tartották,
hogy önigazult ember; s aztán rossz gyógyszert adtak neki. Nagyon veszélyes
dolog, ha az orvos melléfog a betegség megállapításánál és rossz gyógyszert ír
elő a betegnek, mert így meg is ölheti páciensét. Olykor, mikor meglátogatunk
embereket, nem találunk rá az igazi betegségre, s vigasztalni akarjuk őket ott,
hol nem is igényelnek vigasztalást egyáltalán; sőt jobb lenne számukra, ha
magukra hagynánk, mintsem ily bölcstelen vigasztalók által zaklattassanak. De
ó, mily bölcs a Szentlélek! magához veszi a lelket, leülteti az asztalhoz, s
egy pillanat alatt kivizsgálja, megtalálja a dolog gyökerét; látja hol a baj, s
aztán kést használ, ha valamit ki kell vágni, a sebre pedig megfelelő kötést
helyez; sohasem téveszti el! Ó, mily bölcs az áldott Szentlélek! Én minden más
vigasztalótól elfordulok, elhagyom őket, mert te vagy egyedül, ki a legbölcsebb
vigasztalást adod.
Aztán,
figyeljétek meg, mily biztonságos vigasztaló a Szentlélek. Nem
minden vigasz biztonságos; ezt jegyezzétek meg. Amott ül egy szomorú ifjú.
Tudjátok, miként lett ilyen. Betért Isten házába, s hallott egy hatalommal
szóló prédikátort, s az ige áldásos volt szívében, meggyőzte őt a bűnről. Mikor
hazatért, apja s a többiek valami különöst vettek észre rajta. „Ó, mondták,
János elvesztette az eszét; megőrült“; s mit mondott az
anyja? „Küldjük el vidékre egy hétre; vagy engedjük, hadd menjen
akár a bálba, vagy a színházba.“ János, találtál-e, valami vigaszt ottan? „Ó,
nem; még rosszabbá vált helyzetem, mert mialatt ott voltam, úgy éreztem, hogy
megnyílik a pokol, s elnyel engem.“ Találtál-e valami egyhűlést a világi
hiábavalóságokban? „Nem, -mondod-, állítom, haszontalan időtöltés volt az
egész.“ Ó, jaj, haszontalan vigasz; de ez a világiak vigasztalása. S mikor egy
keresztyén nyomorúságba esik, mily sokan ajánlanak neki ilyen, vagy olyan
megoldásokat. „Menj, hallgasd meg X.Y. prédikátort; hívj néhány barátot
házadhoz; olvasd ezt és ezt a vigaszt nyújtó könyvet“. S ezekhez hasonlóan sok
bizonytalan vigasz van a világon. Az ördög néha, mint hamis vigasztaló jön az
emberek lelkeihez, s így szól: „Mi szükség oly nagy lármát csapni a
megtérésről? nem vagyunk mi sem rosszabbak másoknál“; s megpróbálja
elhitetni a lelkekkel, hogy valójában önhittség a Szentlélek bizonyosságát
érezni. Így sokakat megtéveszt hamis vigaszával. Ó, sokan elpusztultak már
újszülöttként az ördög álombaringató varázsitala által; sok embert
félrevezetett a ‘békesség! békesség!’ kiáltás, holott nem volt béke; amikor
lágy beszédet hallgattak, holott ébresztőre lett volna szükségük. Kleopátra
áspiskígyója virágcsokorba rejtve lett behozva; s az emberek veszedelme gyakran
a szép, édes szavakban rejtőzik. De a Szentlélek vigasztalása biztonságos:
alapozhattok reá. Hadd szólja Ő az Igét, s akkor valóság rejlik abban. Hadd
adja Ő a vigasztalás poharát, s kiihatjátok fenékig, mert semmi salak sincs
fenekén, semmi, ami ártalmas méreg lenne: teljesen biztonságos.
Emellett
a Szentlélek egy aktív vigasztaló. Nem szavakkal
vigasztal, hanem tettekkel. Sok ember vigasztalása csak beszédben áll:
„Melegedjetek meg, és lakjatok jól!“- mondják, de nem adnak nekik semmit. Ám a
Szentlélek ad; közbenjár Jézusnál; ígéreteket és kegyelmet nyújt nekünk, s így
vigasztal minket. Aztán azt is jegyezzétek meg, hogy ő mindig sikeresen vigasztal;
sohasem kezd el olyasmit, amit nem tudna megvalósítni.
Aztán,
hogy befejezzem, - Ő egy mindenütt-jelenvaló vigasztaló: így
sohasem kell utána küldjetek. Istened mindig melletted van, s mikor
nyomorúságodban vigaszra van szükséged, nézd, „közel van hozzád az Ige, a te
szádban és a te szívedben van“; Ő mindig jelenvaló, igen bizonyos segítség a
nyomorúságban. Kívánnám kifejteni ezeket a gondolatokat még mélyebben, de nincs
rá időnk.
II.
A
másik tárgyunk a VIGASZ. Nos, vannak személyek, kik nagy hibákat
követnek el a Szentlélek befolyását illetőleg. Egy ostoba ember, kinek nagy
álma volt, hogy prédikáljon egy bizonyos szószéken, bár teljesen alkalmatlan
volt e feladatra, megszólította a prédikátort, s ünnepélyesen tudomására adta,
hogy kijelentetett számára a Szentlélek által, hogy prédikálni fog az ő
szószékén. „Rendben van, mondta a prédikátor, feltételezem, hogy nem kell
kétségbe vonnom állításodat, de míg nem kapok én is kijelentést, hogy
engedjelek téged prédikálni, addig menj, és végezd saját dolgodat“. Sok rajongó
embert hallottam így szólni: A Szentlélek kijelentette ezt és ezt
számunkra. Nos, amit ők kijelentésnek mondanak, az általában merő
ostobaság. A Szentléleknek ma nincsenek új kijelentései. Ő a régi
kijelentéseket juttatja emlékezetünkbe. „Megtanít titeket mindenre, és
eszetekbe juttatja mindazokat, amiket én mondottam néktek“. A kijelentés
kánonja lezárult. Nincs szükség semmilyen hozzáadásra. Isten nem ad új
kijelentést, hanem feleleveníti a régieket. Mikor ezekről elfeledkezünk, s a
régi kijelentések emlékezetünk poros szobájában hevernek, előhozza
azokat; letörli a festményről a port, de nem készít új festményt.
Nincsenek új tanok; hanem a régi tanítások gyakran megújíttatnak. Mondom, a
Szentlélek nem vigasztal semmiféle új kijelentés által; Ő úgy vigasztal, hogy a
régi dolgokat mondja el nekünk újra meg újra. Új fényt vet az Írásban elrejtett
kijelentésekre; kinyitja az erős kincsesládát, melyben az igazság hosszú ideig
bezárva hevert; s rámutat a titkos szobákra, melyek telve vannak el nem mondott
gazdagságokkal; de nem alkot többé semmilyen új kijelentést, mert elég az, ami
van. Hívő testvérem! elég számodra, ami a Bibliában van, ahhoz, hogy örökké
élj! Még ha felülmúlnád Methuséláh éveit is, akkor sem lenne szükség új
kijelentésekre; ha addig élnél, míg Krisztus visszajön e földre, akkor sem
lenne szükség egy szótagnyi hozzáadásra sem. Ha oly mélyre jutnál, mint Jónás,
vagy mint Dávid, ki azt mondta, hogy a pokol mélységébe jutott, még mindig
elégséges a Bibliában levő vigasztalás számodra, anélkül, hogy hozzáadnál egy
mondatot. De Krisztus így szól: „Az enyémből vesz, és megjelenti néktek“. Nos,
engedjétek, hadd mondjam el röviden, mi az, amit a Szentlélek megjelent,
elmond nekünk.
Ah!
nem súgja-e szívednek: „Isten szentje, légy jó reménységgel! Van valaki, aki
meghalt érted; nézz a Golgotára, nézd az Ő sebeit, nézd az oldalából fakadó
forrást; íme a te Megváltód! - biztonságban vagy. Örökkévaló szeretettel szeret
téged, s e fenyítés is javadra szolgál; minden egyes csapás gyógyulásodra
szolgál: a sebek kéksége által lelked szebbé válik; ‘Mert akit szeret az Úr,
megdorgálja; megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.’ Ne kételkedj tehát
kegyelme felől nyomorúságod miatt, hanem hidd, hogy éppúgy szeret téged a
megpróbáltatásban, mint a jólét idején“. S ezenfelül még ezt mondja: „Mi a te
összes szenvedésed a te Urad szenvedéseihez hasonlítva? vagy mennyi a te egész
nyomorúságod, ha Jézus gyötrődésének mérlegén mérlegeled? “És különösképpen, ha
néha a Szentlélek félrevonja a menny függönyét, s betekintést enged a felső
világ dicsőségébe! akkor a szent elmondhatja: Te vagy az én Vigasztalóm!
Hadd
jöjjenek a gondok özönvízként reám,
s
borítson el a nyomorúság áradata,
Csak
érhessek el mennyei otthonomba,
Istenemhez,
az egekbe; ez minden számomra.
Némelyek
közületek talán szeretnék, ha tovább szólnék a mennyei kijelentésekről.
Lábaitok alatt hagynátok a napot, holdat, csillagokat, míg szárnyalásotok
közben felülmúlnátok e lassú fényeket, s úgy tűnne nektek, hogy bementek a
gyöngykapukon, s aranyutcákon lépdeltek, a Lélek szárnyain magasan szállva. Ám
itt nem szabad képzeletünkre bízzuk magunkat, nehogy elveszve
álmodozásunkban, elfeledjük tárgyunkat.
III.
Lássuk
most harmadszor, kik a MEGVIGASZTALT SZEMÉLYEK? Tudjátok, hogy én
szeretem már prédikációim elején szétválasztani az embereket. Két csoport áll
előttünk itt is - némelyek, kik megvigasztaltattak, s mások, akik vigasztalás
nélküliek -, egyesek, kik befogadták a Szentlélek vigasztalását, s mások, kik
nem tették meg ezt. Nos, hadd próbáljunk, és rostáljunk meg titeket, s lássuk,
ki a polyva, s ki a búza; s bár adná Isten, hogy a polyvák közül sokan
átváltozhassanak ez estén az Ő búzájává.
Talán
azt mondod: „Hogyan tudhatom meg, hogy a Szentlélek vigasztalása rám is
érvényes?“ Megtudhatod ez alapszabály szerint. Ha elfogadtál egy áldást
Istentől, akkor úgyszintén minden más áldást is el fogsz fogadni Tőle. Hadd
magyarázzam meg jobban. Ha úgy jönnék ide, mint egy árverés-vezető, ki az
evangéliumot árusítanám, nem adhatnám azt részenként, hanem csak teljes
egészében. Ha azt mondanám: ‘Itt a Krisztus vére által szerzett megigazulás,
ingyen van adva, bárki veheti!’, - úgy sokan jönnének, és ezt mondanák: „Akarom
a megigazulást; kérem, add nekem; vágyom, hogy igaznak nyilváníttassam, vágyok
a bűnbocsánatra“. De tegyük fel, hogy aztán venném a megszentelődést, minden
bűnnel való szakítást, a teljes szívbéli változást, a részegeskedés és
káromkodás elhagyását; - ekkor sokan így szólnának: „Ezt nem akarom; én
szeretnék a mennybe jutni, de nem akarok ilyen szentséget; vágyom arra, hogy végül
is megmeneküljek, de azért tovább szeretnék inni; szeretnék bemenni a
dicsőségbe, de csak úgy, ha közben egy két káromkodást, rossz szokást is
magammal vihetek az úton“. De ezt nem teheted, ó, bűnös! Ha egy áldást akarsz,
úgy mindet el kell fogadnod! Isten sohasem szaggatja részekre az evangéliumot.
Nem fogja adni a megigazulást az egyik embernek, s a megszentelődést a
másiknak; bocsánatot az egyiknek, s tiszta szívet a másiknak. Nem! az egész
együtt jár. Akiket ő elhív, azokat megigazítja; akiket megigazít, azokat meg is
szenteli; s akiket megszentel, azokat meg is dicsőíti. Ó, ha előtökbe tehetném
az evangélium vigasztalását önmagában, minden más egyéb
nélkül, repülnétek feléje, mint légy a mézre. Mert amikor rosszul vagytok,
azonnal küldtök a papért. Ah! akkor mind akarjátok, hogy a lelkész jöjjön, s a
vigasztalás igéit közölje veletek. De ha az valóban becsületes ember lenne, nem
adna nektek egy szemecske vigasztalást sem. Nem kezdené a kezelést az olajnak a
sebbe öntésével, amikor késre lenne inkább szükség! Én előbb azt akarom, hogy
az emberek átérezzék bűneiket, mielőtt a Megváltó Krisztusról szólnék nékik.
Mélyre akarok hatolni lelkükbe; akarom, hogy a bűnös átérezze elveszett voltát,
mielőtt valamit szólnék neki a váltság áldásairól. Sok ember vesztére
történik, amikor ezt mondják nekik: „Csak higgy az Úr Jézus Krisztusban; ennyi
az egész, amit tenned kell.“ Ha ahelyett hogy meghalnának lábrakapnak, úgy
fehérremosott képmutatókká válnak, - ez minden, ami velük történt. Hallottam
egy városi misszionáriusról, ki följegyezte, hogy kétezer személyt látogatott
meg, kikről azt tartották, hogy halálos betegek, de aztán felerősödtek; és
akiket megtért személyeknek könyvelt volna el haláluk esetén; s mit gondoltok,
a kétezer közül hányan éltek aztán keresztyén életet? Még ketten
sem! Csak egy személyt talált, aki élete hátralevő részében istenfélő életet
élt. Nem szörnyű dolog-e az, hogy férfiak és nők amikor a halálhoz közel
állnak, kétségbeesetten vigasztalás után kiáltanak; és ebből barátaik arra
következtetnek, hogy valóban Isten gyermekei, holott mindennek dacára nincs
joguk a vigasztaláshoz, hiszen Isten áldásainak berekesztett területére
arcátlanul tolakszanak?! Ó, Isten! legyenek örökre kizárva ez
emberek a vigasztalásból, hiszen nincs joguk hozzá! Bírjátok-e a többi
áldásokat is? Átéreztétek-e valamikor is vétkességeteket Isten előtt?
Megaláztatott-e lelketek Jézus lábainál? S eljutottatok-e oda, hogy egyedüli
menedéketeknek a Golgotát lássátok? Ha nem, nincs jogotok a vigasztaláshoz! Egy
grammot sem vesztek belőle! A Lélek előbb meggyőző munkát végez, mielőtt
vigasztalna; és szükségetek van a Szentlélek többi munkáira, mielőtt e
vigasztalásból valamit is megnyerhetnétek.
És
most befejezem. Hallottátok még egyszer, amit e csacsogó mondott. Miről is
beszélt? Valamit a Vigasztalóról. De hadd kérdezzelek meg titeket,
mielőtt elmennétek, mit tudtok ti a Vigasztalóról? Mindegyikőtök szívében,
mielőtt e kápolna lépcsőin lemennétek, hadd csengjen e komoly kérdés: Mit tudtok
ti a Vigasztalóról? Ó, szegény lelkek, ha nem ismeritek a Vigasztalót, úgy
megmondom nektek, kit fogtok majd megismerni: - az Ítélőbíróval lesz dolgotok!
Ha nem ismeritek meg a Vigasztalót e földön, úgy megismeritek majd azt, ki
kárhozatra ítél a másvilágon, ki ezt fogja majd kiáltani nektek: „Távozzatok,
ti átkozottak, az örök tűzre, a pokolba!“ Mily komolyan kiálthatta
Whitfield: „Ó, föld, föld, föld, halld meg az Úrnak szavát!“ Ha itt élhetnétek
mindörökké, úgy lebecsülhetnétek az evangéliumot; ha bérletre vehetnétek az
életet, úgy megvethetnétek a Vigasztalót. De uraim, meg kell halnotok! Mióta
legutóbb együtt voltunk, néhányan már elköltöztek az örök hazába; s mielőtt még
egyszer találkozunk e szenthelyen, egyesek már odafönn lesznek a megdicsőültek
között, vagy pedig odalenn az elkárhozottak között. Vajon melyik helyen leszel?
Hadd, válaszoljon a lelked. Ha ma este holtan esnél össze a padban, vagy ahol
állsz a karzaton, hova jutnál akkor: a mennybe, vagy a pokolba? Ah!
ne csaljátok meg magatokat! Hagyjátok, hogy lelkiismeretetek tökéletes munkát
végezzen! S ha Isten színe előtt késztetve vagy, hogy ezt mondd: „Remegek, és
attól félek, a hitetlenek sorsára jutok“, - úgy hallgass meg még egy
pillanatra, s aztán befejezem veled. „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül;
aki pedig nem hiszen, elkárhozik.“ Kimerült bűnös, pokolian gonosz bűnös, te,
ki a Sátán kitaszítottja vagy, te semmirekellő, erkölcstelen, parázna, rabló,
tolvaj, házasságtörő, bujálkodó, részeges, káromkodó, szentségtörő: figyelj!
Úgy szólok hozzád is, mint a többiekhez! Nem teszek kivételt egy emberrel
szemben sem. Isten azt mondja, hogy előtte senki sem kiváltságosabb önmagában
véve a másiknál itten. „Ha valaki hisz a Jézus
Krisztus nevében, megmenekül“. A bűn nem akadály; vétkességed sem képez gátat.
Akárki - mégha oly fekete lenne is, mint a Sátán, s oly szennyes mind egy démon
-, akárki, aki ez este hisz, annak minden bűne megbocsáttatik, minden vétke
elfedeztetik, s minden hamissága eltöröltetik; üdvösséget nyer az Úr Jézus
Krisztusban, és a menny biztonságában fog élni bizonnyal. Ez a dicsőséges
evangélium. Ó, alkalmazza ezt Isten a ti szívetekre, és adjon nektek hitet
Jézusban!
„Meghallgattuk az
igehirdetőt -
Az igazság általa felderült,
De szükségünk van az
örökkévaló
tróntól küldött Nagyobb
Tanítóra:
Mert az ALKALMAZÁS műve
egyedül Isten
munkája.“
