Élni szeretnék!

Lars Petersen éppen fáradtan tért haza egy munkával teli nap után, amikor szomszédja, egy keménykötésű tengerész kopogtatott az ajtaján, és lépett be. Nem telt el sok idő, és ők ketten élénk beszélgetésbe merültek. – Tudod  Lars – mondta a szomszéd -, minden, amit erre válaszolhatok, az, hogy te keresztyén vagy, én pedig meggyőződéses ateista. Nem hiszek sem az ISTENBEN, sem a mennyben, sem a pokolban. Számomra mindez nem létezik.

-         Akkor lenne hozzád egy kérésem – felelte Lars.

-         És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian a szomszéd.

-         Nos, ígérd meg nekem, hogy három este egymás után, lefekvés előtt elmondod ezt: „Öröklét! Öröklét! Vele találkoznom kell! A mennyben nem hiszek, a poklot tagadom. ISTENT nem fogadom el. Hová megyek!

Rendben van! – felelte a szomszéd nevetve. – Nem fog nehezemre esni, hogy felmondjak egy ilyen versikét.

Nem sokkal ezután elbúcsúzott Larstól és hazasietett. De még mielőtt ezen az estén nyugovóra tért volna – a lámpát már eloltotta -, elismételte, ahogyan megígérte, ezeket a szavakat: „Öröklét! Öröklét! Vele találkoznom kell! A mennyben nem hiszek, a poklot tagadom. ISTENT nem fogadom el. Hová megyek?”

Másnap este úgy érezte – maga sem tudta miért -, hogy égve kell hagyni a lámpát, amíg elmondja azokat a szavakat lefekvés előtt. Furcsán érezte magát. Sajátos gondolatok kergették egymást fejében.

Csaknem összeszorította torkát egy félelmetes érzés. Végül azonban összeszedte magát, és halkan belefogott: „Öröklét! Öröklét! Vele találkoznom kell! A mennyben nem hiszek …” – Hírtelen elakadt. Nem volt képes kimondani: „ISTENT nem fogadom el.” Egy szent, igazságos ISTEN közelségét érezte, aki kegyelmével és szeretetével kezdett fényt gyújtani lelkének éjszakájában. Hosszabb szünet után ezt suttogta: „Hová megyek?”

Lelkiismerete megadta a választ: „ A pokolba mégy” – hallotta belülről. Nagyon nyugtalanul feküdt le, az álom azonban messze elkerülte. Szíve mélyéből vágyott a másnap reggel után, mert remélte, hogy akkor majd nyugodtabb lesz. Eljött az új nap, de neki nem hozott nyugalmat; ellenkezőleg, félelme óráról órára növekedett. Szívesen átsietett volna Larshoz, hogy elpanaszolja neki a baját; de büszkesége visszatartotta.

A lelkében növekvő félelem a következő éjszaka érte el a csúcspontját. Nem volt képes az ágyban maradni. Nyugtalanul járkált fel-alá a szobában. Amint reggel lett, átsietett Larshoz, még mielőtt az munkába indult volna. Néhány szóval elmondta neki, hogy teljesítette kérését, és szinte kétségbe esett. Azután nagyon izgatottan megkérdezte: - Lars, mit csináljak, mit tudsz te tenni értem?

Semmit – felelte Lars nyugodtan. – Semmit.

Akkor mit kell tennem nekem? – kérdezte a szomszéd nagyon nyugtalanul.

Semmit – hangzott a válasz, amit Lars ezúttal is adott -, egyáltalán semmit.

Micsoda?  Semmit? Annak ellenére, hogy majdnem a legnagyobb félelem lett úrrá rajtam, közel vagyok a kétségbeeséshez.

Nem, semmit – ismételte Lars gyengéd, de határozott hangon, és nyugodtan állt a szomszédja előtt, aki csodálkozva nézett rá. De ekkor kitört belőle a szó: - Képes vagy borzalmas félelmem láttán is ilyen nyugodtan állni előttem, és azt mondani nekem, hogy semmit sem tudsz tenni értem? Te, aki keresztény vagy, én pedig elveszett bűnös, aki a pokol felé tart. Itt tudsz állni ilyen nyugodtan, azzal a gondolattal, hogy felelős vagy kétségbeesett állapotomért, mert te vittél bele ebbe a nyomorúságba, és még azt tudod mondani: „nem tehetek érted semmit”?

Igen - felelte Lars barátságosan ugyanazon a nyugodt hangon, mint előtte. – Én valóban nem tudok tenni érted semmit; ugyanolyan tehetetlen vagyok és egészen ráutalva ISTEN kegyelmére. Nem tehetsz semmit te sem, és nem tehetek semmit én sem – egyáltalán semmit.

De – folytatta Lars, miközben a szeme ragyogott, és ujjával felfelé mutatott -, tudok neked beszélni valakiről, aki egyedül képes megmenteni, és ez a valaki JÉZUS KRISZTUS, ISTEN FIA. Ő azért jött ebbe a világba, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Meghalt a kereszten bűneinkért, és magára vette azt a büntetést, amelyet mi érdemeltünk meg. Ő már mindent megtett azért, hogy megmeneküljünk; most már rajtunk múlik, hogy ezt elfogadjuk. Aki az ÚR JÉZUSHOZ jön, és neki őszinte imádságban bevallja a bűneit, az megmenekül.

Ebben a pillanatban ISTEN fénye bevilágított a szomszéd szegény, sötét szívébe, aki eddig büszkén utasította vissza a Bibliát és ISTENT. Nagyon jól emlékezett mindazokra a szavakra, amelyet Lars, korábbi beszélgetések során már elmondott neki. Most azonban megismerte azt a valakit, aki helyette, az ő bűneiért is meghalt. Habozás nélkül megkérte Larsot, hogy imádkozzék vele, hogy az Úr Jézus bocsássa meg neki minden bűnét, és mentse meg őt. Abban az órában nyugtalan szíve békességre lelt ISTENnel, és az ateistából JÉZUS KRISZTUS meggyőződéses követője lett.

Vajon sokan közülünk nem ugyanilyen közömbösen és vaktában élnek-e legalább is, ami az előttünk való örökkévalóságot illeti? Egyik a másikat szajkózva mondja: „Együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk!” Egészében véve mindig ugyanannak a dallamnak a mintájára megy minden: „Élvezzétek az életet …”, a pénzt, jó ételt és italt – és minden egyébben is élvezni azt, amit az élet nyújt.

ISTEN? Semmi közünk hozzá! Bűn? Mi az, hogy bűn? Élvezni akarom az életet. Halál? No igen, mindenkinek meg kell halnia. El kell ismernünk, hogy a „holnap meghalunk” egy kissé nyugtalanítóan hangzik, úgy, mint a lélekharangok. Azért jól tesszük, ha ezt a „holnapot” a messze távolban képzeljük el. Addig eltelik még egy „fél örökkévalóság”, ezzel vigasztaljuk magunkat. – És úgy egyesek belevetik magukat a munkába, mások fokról fokra lépnek fölfelé a siker létráján, vagy egyik élvezetből a másikba tántorognak, míg – igen, míg eljön a hirtelen kijózanodás, és egy tompa hang ezt parancsolja: Végállomás, tessék kiszállni! – A vonat áll. Vége a dalnak, egyszerre csak csönd lesz. Rettenetesen nagy csönd! És azután? – Azután jön az elszámolás, a visszavonhatatlan döntés nagy napja; és jön a hosszú, aggasztó örökkévalóság!

Ezt feleled: Nem hiszek a pokolban. – de legkésőbb egy másodperccel a halálod után meg fogod változtatni a véleményedet! Milyen borzalmas lesz, ha akkor felismered, hogy megmenekülhettél volna, de nem akartad! Így fogsz kiáltani: „Bár csak megtértem volna a bűneimből JÉZUShoz!” De újra és meg újra ugyanazt a választ hallod: Elvesztél! – Elvesztél! – Örökre túl késő! – Túl késő! – Túl késő!

Minden szívverésünk egy lépéssel közelebb visz az örökkévalósághoz! Minden óra, amelyet továbbra is JÉZUS nélkül, megváltás nélkül élsz egy lépéssel közelebb visz az örök ítélet rettenetes helyéhez!

Élni akarok! – válaszolod -, és nem engedem, hogy az életörömömet elrontsa a halál gondolata. – Egy pillanat! Összetéveszted a nyomorúságos vegetálást a beteljesedett élettel, amely valóban érdemes arra, hogy éljünk.

Vajon miért hessegetjük el egyáltalán a halál gondolatát, és miért nem akarjuk elfogadni, hogy van menny és van pokol? Persze az, aki azt kívánja, hogy a halállal minden véget érjen, annak megvannak erre a jó okai. Rossz lelkiismeretnek elég oka van arra, hogy elrejtőzzék az élő ISTEN elől, és azt kívánja, hogy a halállal érjen minden véget. Mivel az ember szeret továbbra is a bűnben élni, nem szabad a halál után örökkévalóságnak, további életnek lennie, a pokol pedig vallási fanatikusok találmánya kell, hogy legyen.

Bizony a bűn megszédíti, elködösíti a fejet, elsötétíti az értelmet az ember szívét egyre jobban hálójába vonja. – Tudod-e, hogy halt meg Nietzsche, aki tagadta ISTENT, őrültként halt meg? Volteire borzalmas véget ért, átkozta saját magát. Lenin elborult elmével halt meg. Te is így akarod itt hagyni ezt a világot, borzalmakkal és rettenetesen, és az ördögökkel és az ő démonaival és minden elkárhozottal együtt akarsz szenvedni az örök tűz tavában? Közvetlenül a halálod után, még mielőtt a koporsódat a földbe eresztenék, megérzed a pokol lángjának rettenetes kínjait. A legünnepélyesebb temetés sem adhat enyhülést pokolbeli kínjaidra. Ott már minden megbánás túl késő!

Mindegyikünk itt rendezi el, hogy hol tölti el az örökkévalóságot. Itt nincs semlegesség, nincs „is-is”, hanem csak „vagy-vagy”!

Amiért életed során fáradságosan megdolgoztál, és amit felépítettél, amiért odaadtad az erődet és az idődet, azt egyszer mind itt hagyod. Csak egyet viszel át magaddal a halál küszöbén az örökkévalóságba: meg nem bocsátott bűneidet és vétkeidet! – Igen minden meg nem bocsátott hazugság és képmutatás, minden meg nem bocsátott erkölcstelenség és paráznaság, házasságtörés, lopás, kiengesztelhetetlenség; minden gyilkosság, egy terhesség megszakítása is; az okkultizmus, varázslás vagy spiritizmus minden bűne egyszer ellened fog tanúskodni, és az örök kárhozatra ítél téged.

Nem Isten az, aki a kárhozatodat akarja, hanem Te ítéled el magad erre az örök kínra és fájdalomra, ha továbbra is bűnben élsz! Ő nem a poklot, hanem a mennyet szánta neked. De engedi, hogy Te válassz a pokol és a menny között! A menny el van készítve a számodra, hogy örökre megmenekülhess. ISTEN nem akarja, hogy elvessz. Ő egyáltalán nem akarja, hogy jövőd a pokol legyen. ISTEN azt akarja, hogy engedd magad megmenteni. Te önkéntes, szívbéli döntéseden múlik, JÉZUS mellett, vagy JÉZUS ellen. Az a kérdés, hogy meg akarsz-e menekülni?

Ha igen, akkor imádkozz mindjárt most őszinte szívvel: „ÚR JÉZUS, úgy jövök hozzád, ahogy vagyok. Sajnálom, hogy eddig nélküled éltem, a bűnben, és nem kerestelek téged. Bocsásd meg, kérlek minden bűnömet. Átadom neked az egész életemet. Legyél mától kezdve Te az életem URA. Köszönöm, ÚR JÉZUS, hogy Te kiontott véreddel megváltottál és megszabadítottál a bűn és az ördög szolgaságából. Csak a tied akarok lenni. ÁMEN.”

Egyféle mag, sokféle talaj!

Egyféle mag, sokféle talaj!

Lukács 8,4-15 „4Amikor pedig nagy sokaság gyűlt össze, és városról városra sokan csatlakoztak hozzá, egy példázatot mondott nekik: 5Kiment a magvető vetni. Vetés közben némely mag az útfélre esett, és eltaposták, vagy megették az égi madarak. 6Némelyik a köves helyre esett, és alighogy kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet. 7Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották. 8Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott. Amikor ezeket elmondta, így kiáltott: Akinek van füle a hallásra, hallja!  9Megkérdezték tőle a tanítványai, hogy mit jelent ez a példázat. 10Ő ezt mondta: Nektek megadatott, hogy ismerjétek az Isten országának titkait, de a többieknek példázatokban adatik, hogy akik látnak, ne lássanak, és akik hallanak, ne értsenek. 11A példázat pedig ezt jelenti: A mag az Isten igéje. 12Akiknél az útfélre esett, azok meghallották az igét, de azután jön az ördög, és kiragadja a szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek. 13Akiknél a köves helyre esett, azok amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nem gyökerezik meg bennük: ezek hisznek egy ideig, de a megpróbáltatás idején elbuknak. 14A tövisek közé esett mag: ezek azok, akik hallották az igét, de mikor elmennek, az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei megfojtják őket, és nem érlelnek termést. 15A jó földbe esett mag: ezek pedig azok, akik igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg is tartják, és termést hoznak állhatatossággal.”

Isten csodálatos kegyelméről tanúskodik Jézus Krisztusnak ez a példázatban elmondott tanítása. Minden azon múlik, hogy szívemben mennyire tud növekedni a bőven hulló ige mag. Érzem és tudom, hogy én magam is egy kegyelemre szoruló bűnös vagyok, de Jézus Krisztusban megleltem a kegyelem forrását. Pál apostollal együtt hittel vallom: Filippi 3,13-14 „13Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, ¹⁴de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé …..” Amit az Úr lelke szívemre helyezett az igével kapcsolatosan, azt szeretném szerény eszközeimmel most átadni. Most pedig haladjunk igéről - igére.

Lukács 8,4 „Amikor pedig nagy sokaság gyűlt össze, azok közül is, akik városról városra sokan csatlakoztak hozzá, egy példázatot mondott nekik:” Az Úr Jézus nyílt és őszinte tanításával vonzotta a tömegeket. Tanítványain és az őt követő néhány asszonyon kívül még a környező városokból, falvakból összegyűlt nagy tömegnek mondta el a magvető példázatát, hintette bőven az ige magvakat.

Lukács evangéliumában olvashatjuk a legtöbb példázatot, a hatodik fejezettől kezdődően ez egy új tanítási módszer, amelyet úgy nevezünk, hogy példázatos tanítású műfaj. A teljes Lukács evangéliumának 52 %-át teszi ki az Úr Jézus példázatokban elmondott tanítása. A többi evangéliumban ez az arány kisebb, de jellemző rájuk is ez a műfaj.

De mit is jelent ez a műfaj, hogy példázatok? A görög nyelvben általunk is jól ismert szóval parabolának szokták nevezni a példázatokat. Eredetileg azt jelenti, hogy ez olyan tanítás, amely a megvilágítandó dolgok (igék) megértése érdekében egy hétköznapi eseményt hoz fel, amely nagyban segíti a megértést és a tanítás beépülését értelmünkbe, szívünkbe.

Lukács 8,5 „Kiment a magvető vetni. Vetés közben némely mag az útfélre esett, és eltaposták, vagy megették az égi madarak.”

A korabeli izraeli és közel-keleti mezőgazdasági gyakorlat szerint először a magot szórták el és utána következett a szántás. Gyakorlatilag a szántással forgatták bele a vetőmagot a talajba. (Gyermekkori emlékeimben él, ahogyan Édesapám ló vontatta ekével felszántotta gabona vetése előtt a földet, elboronálta, majd következett a magvetés. Egy vászon abroszt, vagy lepedőnek összekötötte a négy sarkát, egyéni teherbírásának megfelelő mennyiségű vetőmagot tett bele és jobb kezével hintette a búzát, rozst, árpát stb. Magvetés után újból következet a ló vontatta boronálás (fogasolás), ezzel a módszerrel került talajba a vetőmag).

Faluhelyeken hogy lerövidítsék az utakat, sokszor a szántóföldeken keresztül is taposnak ösvényeket, ezeket bizony keményre tapossák. Ha oda hullik a mag, előfordulhat, hogy eltapossák, az éles szemű madarak könnyen meglátják és felkapkodják. Ennyi volt a magnak az élete. Ráesett a földre? Igen. Mielőtt következett volna a szántás jöttek a madarak.

Lukács 8,6 „Némelyik a köves helyre esett, és alighogy kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet.”

Köves talajon általában vékony a termőréteg, így épphogy betakarja a magot. Nagyon hamar kihajt, de nem tud mélyre gyökeret ereszteni, jön a nyár a hőség és menthetetlenül kiszárad.

Lukács 8,7 „Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották.”

A tövises talaj, itt megvan a jó termőréteg, csak hát a tövis is megnő, és az jobban tűri a szárazságot, a gabona pedig elsatnyul (Bálint gazda szerint a gyomnövény és tövis az anyaföldnek édes gyermeke, annak mindent megad, amire szüksége van, ezért gondozás nélkül is virul). Sajnos az emberi természetben is így van, a világ ígéretei szebbnek, jobbnak látszanak, nagyon sokszor háttérbe szorítják, elnyomják lelkünkben az ige magvak fejlődését, növekedését.

Lukács 8,8 „Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott. Amikor ezeket elmondta, így kiáltott: Akinek van füle a hallásra, hallja!”

A gazda mindenhová ugyanazt a magot vetette, amelyik a jó földbe esett, az a növekedéshez ideális körülményeket kapott, az maximális termést hozott a gazda örömére és megelégedésére.

Lukács 8,9-10 „9Megkérdezték tőle a tanítványai, hogy mit jelent ez a példázat. 10Ő ezt mondta: Nektek megadatott, hogy ismerjétek az Isten országának titkait, de a többieknek példázatokban adatik, hogy akik látnak, ne lássanak, és akik hallanak, ne értsenek.”

Tanítványai kérésére az Úr Jézus magyarázni kezdi nekik az elhangzott példázat üzenetét. Talán számunkra is megdöbbentő módon először két csoportra választotta az igehallgatókat. Az első csoport a tanítványok, az övéi, akik követik, ők a belül valók, a másik csoport pedig a kívül valók csoportja.

Vajon mit értett az Úr Jézus ez alatt a kettős fogalom alatt? A belső körhöz tartoznak, akik elfogadták őt megváltójuknak. Ezért mondta nekik, „Nektek megadatott, hogy ismerjétek az Isten országának titkait”. Az előbbi énekünk egy sora így hangzott: „Ki kétkedőn boncolja őt, Annak választ nem ád, Da a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.”

A másik kör a kívül valóknak a köre, akik még nem fogadták el az Úr Jézust, annak ellenére, hogy hallgatták a tanítását, ezek voltak az érdeklődők, a közömbösek, és az ellenségei.

Vajon mi úgy hallgatjuk-e az igét, hogy másképpen szeretnénk innen továbbmenni, úgy, hogy az igemag megteremje gyümölcsét. Sokszor nem is gondolunk arra, hogy az üdvösségünk vagy kárhozatunk függ az ige szavára adott válaszunktól. Hallgatod az igét, mélyen érint, felmerül a kérdés, van-e valami, ami akadályoz az elvárt gyümölcstermésben?

Lehet, hogy életedben sok minden megújult, s lehet, hogy talán csak egyetlen dolog van, ami régi. Amiről tudod, hogy nem bibliai, de megpróbálod megmagyarázni. Sőt megpróbálod másokkal is elfogadtatni. Vigyázz, mert, ha erről az egyről nem vagy hajlandó lemondani Jézusért, akkor kívül való vagy.

Az ige fényében gondoljuk végig az életünket, kapcsolatainkat, értékrendünket, megrögzött szokásainkat, esetleg szenvedélyeinket. Aztán figyeljük meg, hogy az Úr mire fog rámutatni e szavakkal: gyermekem erről még le kell mondanod értem, mert kívül valóvá leszel, ha ezt a lépést nem teszed meg.

Lukács 8,11 „A példázat pedig ezt jelenti: A mag az Isten igéje.”

A példázat lényege, hogy a magvető az igét hinti. Ezt úgy kell értenünk, ahogyan a magvető a magot hinti, úgy az igehirdető az igét hinti. A magyarázatból egyértelműen következik, hogy a mi szívünk a talaj és arra hullik az igemag.

De most nézzük egy pillanatra Isten szemszögéből. Ő adja a magot, mely mindig ugyanaz. Mindenkinek, mindenhol, mindenkor.  Hallgatjuk az igehirdetést és a kérdés, hogy mi történik ezután? A magvetésnek, az igehirdetésnek végcélja a gyümölcstermés, ami az ige megtartásában és cselekvésében nyilvánul meg!

Most itt a továbbiakban már nem két csoportra osztja hallgatóit Jézus, hanem négy csoportra, mert négyféle talaj típusról beszélt példázatában.

Az első csoport. 12”Akiknél az útfélre esett, azok meghallották az igét, de azután jön az ördög, és kiragadja a szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek.”

Ha a szívem talaja megkeményedett, mint a letaposott útfél, akkor a vetett igemag a felszínen marad, azt nagyon gyorsan letakarítja onnan a sátán. Ha például otthon az ige mélyen érintett, de közben megcsörren a telefon, úgy érzem, hogy megtörik az ige varázsa. Vagy ha egy igazi lélekemelő igehirdetés után kimegyünk az imaházból és az úton beszól valaki nekünk, akkor úgy érezzük, mintha nem is az igehirdetésről jöttünk volna, ezzel a sátán elérte a célját. Bőséggel hullott az igemag, lehet, hogy nem lesz belőle semmi. Minden remény megvolt, de hiába.

A második csoport. Lukács 8,13. ”Akiknél a köves helyre esett, azok amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nem gyökerezik meg bennük: ezek hisznek egy ideig, de a megpróbáltatás idején elbuknak.”

„ezek hisznek egy ideig”, de aztán jön a megpróbáltatás. A mi életünkben is előfordulhat, hogy csak vékony termőréteg van a szívünkben. Halljuk az igét a szószékről és azt mondjuk, de jó, hozzám szólt, pont nekem kellett. Ez nem baj, jó lenne, ha így lenne, csak egy hét múlva már nem is emlékezünk rá. „de a megpróbáltatás idején elbuknak, megpróbáltatás egyénenként különböző lehet, betegség, anyagi veszteség, közeli hozzátartozó elvesztése, üldözés stb.

(Szovjetunióban történt az eset. Templomban igehirdetés alatt csapódik a bejárati ajtó, két géppisztolyos katona jött be, félelem és rémület az arcokon, a legrosszabbra számítanak. A vészjósló csendben egyik katona megszólal, aki úgy érzi, nem tartozik ide, az még szabadon eltávozhat. Elsőnek a teljes énekkar futva távozik, majd sokan követik őket. Maradt egy kis csoport, erre megszólal a katona, Lelkész testvér, most, hogy a képmutatóktól megszabadult, folytassa nyugodtan az igehirdetést.) Bárcsak ilyen happy end-del végződnének mind, a világ különböző helyein keresztyén templomokban előforduló véres attrocitások.

Harmadik csoport. Lukács 8,14 ”A tövisek közé esett mag: ezek azok, akik hallották az igét, de mikor elmennek, az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei megfojtják őket, és nem érlelnek termést.”

Megint itt van az a „hiába” szó, hiába volt a magvetés, hiába a jó talaj. Megmagyarázom magamnak, hogy annyi mindenben elfogadom az igét, annyi jót teszek, hogy ez az egy-két dolog igazán megférhet bennem. Sajnos ebben az esetben dominál a tövis, ott maradt az életünkben, amit rossznak lát az Úr, de mi ragaszkodunk hozzá, ezért elmarad a gyümölcstermés. A sátánnak teljesen mindegy, hogy milyen a szívek talaja, őt csak egy érdekli, ne üdvözüljenek.

Jézus Krisztus és a bűn együtt egy szívben nem lakozhat. Bűn csak kegyelemből Jézus Krisztus golgotai keresztáldozata árán rendezhető, de ebbe benne van a bűn elhagyása is.

Negyedik csoport. Lukács 8,15 ”A jó földbe esett mag: ezek pedig azok, akik igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg is tartják, és termést hoznak állhatatossággal.” Mert sok mindenről le kell és érdemes lemondani érette. Tudjátok megtapasztaltam, Jézus nélkül lehet élni, de nem érdemes!

És milyen jó, hogy van egy jó talaj is! Azt hiszem az már képmutatás volna, hogy mindig jó talaj a szívünk. De, hogy az Úr azt szeretné az biztos. Életünkben rendkívül fontos, hogy az bizonyos „hiába” szó ne hangozzék el.

Egyvalamiben közös az útfél, a köves, és tövisekkel teljes talaj. Abban, hogy bár sikeres volt a próbálkozás, a magvetés, de a gyümölcstermésig egy sem jutott el. A sátánnak teljesen mindegy, hogy jó a szívünk talaja az igének, csak hát jó a gyommagvaknak is, csak egy dolog fontos neki, hogy gyümölcs ne legyen, és lámpásunkban kevés olaj legyen.

Ha még esetleg kívül való vagy, de közeledsz, legyél belül valóvá. S akik belül vagyunk, engedjük, hogy Isten Szentlelke állandóan gyümölcstermés felé mozdítson bennünket.

Felhasznált forrásanyag: Dr. Almási Tibor „Márk evangéliuma” c. könyvéből