Élni szeretnék!

Lars Petersen éppen fáradtan tért haza egy munkával teli nap után, amikor szomszédja, egy keménykötésű tengerész kopogtatott az ajtaján, és lépett be. Nem telt el sok idő, és ők ketten élénk beszélgetésbe merültek. – Tudod  Lars – mondta a szomszéd -, minden, amit erre válaszolhatok, az, hogy te keresztyén vagy, én pedig meggyőződéses ateista. Nem hiszek sem az ISTENBEN, sem a mennyben, sem a pokolban. Számomra mindez nem létezik.

-         Akkor lenne hozzád egy kérésem – felelte Lars.

-         És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian a szomszéd.

-         Nos, ígérd meg nekem, hogy három este egymás után, lefekvés előtt elmondod ezt: „Öröklét! Öröklét! Vele találkoznom kell! A mennyben nem hiszek, a poklot tagadom. ISTENT nem fogadom el. Hová megyek!

Rendben van! – felelte a szomszéd nevetve. – Nem fog nehezemre esni, hogy felmondjak egy ilyen versikét.

Nem sokkal ezután elbúcsúzott Larstól és hazasietett. De még mielőtt ezen az estén nyugovóra tért volna – a lámpát már eloltotta -, elismételte, ahogyan megígérte, ezeket a szavakat: „Öröklét! Öröklét! Vele találkoznom kell! A mennyben nem hiszek, a poklot tagadom. ISTENT nem fogadom el. Hová megyek?”

Másnap este úgy érezte – maga sem tudta miért -, hogy égve kell hagyni a lámpát, amíg elmondja azokat a szavakat lefekvés előtt. Furcsán érezte magát. Sajátos gondolatok kergették egymást fejében.

Csaknem összeszorította torkát egy félelmetes érzés. Végül azonban összeszedte magát, és halkan belefogott: „Öröklét! Öröklét! Vele találkoznom kell! A mennyben nem hiszek …” – Hírtelen elakadt. Nem volt képes kimondani: „ISTENT nem fogadom el.” Egy szent, igazságos ISTEN közelségét érezte, aki kegyelmével és szeretetével kezdett fényt gyújtani lelkének éjszakájában. Hosszabb szünet után ezt suttogta: „Hová megyek?”

Lelkiismerete megadta a választ: „ A pokolba mégy” – hallotta belülről. Nagyon nyugtalanul feküdt le, az álom azonban messze elkerülte. Szíve mélyéből vágyott a másnap reggel után, mert remélte, hogy akkor majd nyugodtabb lesz. Eljött az új nap, de neki nem hozott nyugalmat; ellenkezőleg, félelme óráról órára növekedett. Szívesen átsietett volna Larshoz, hogy elpanaszolja neki a baját; de büszkesége visszatartotta.

A lelkében növekvő félelem a következő éjszaka érte el a csúcspontját. Nem volt képes az ágyban maradni. Nyugtalanul járkált fel-alá a szobában. Amint reggel lett, átsietett Larshoz, még mielőtt az munkába indult volna. Néhány szóval elmondta neki, hogy teljesítette kérését, és szinte kétségbe esett. Azután nagyon izgatottan megkérdezte: - Lars, mit csináljak, mit tudsz te tenni értem?

Semmit – felelte Lars nyugodtan. – Semmit.

Akkor mit kell tennem nekem? – kérdezte a szomszéd nagyon nyugtalanul.

Semmit – hangzott a válasz, amit Lars ezúttal is adott -, egyáltalán semmit.

Micsoda?  Semmit? Annak ellenére, hogy majdnem a legnagyobb félelem lett úrrá rajtam, közel vagyok a kétségbeeséshez.

Nem, semmit – ismételte Lars gyengéd, de határozott hangon, és nyugodtan állt a szomszédja előtt, aki csodálkozva nézett rá. De ekkor kitört belőle a szó: - Képes vagy borzalmas félelmem láttán is ilyen nyugodtan állni előttem, és azt mondani nekem, hogy semmit sem tudsz tenni értem? Te, aki keresztény vagy, én pedig elveszett bűnös, aki a pokol felé tart. Itt tudsz állni ilyen nyugodtan, azzal a gondolattal, hogy felelős vagy kétségbeesett állapotomért, mert te vittél bele ebbe a nyomorúságba, és még azt tudod mondani: „nem tehetek érted semmit”?

Igen - felelte Lars barátságosan ugyanazon a nyugodt hangon, mint előtte. – Én valóban nem tudok tenni érted semmit; ugyanolyan tehetetlen vagyok és egészen ráutalva ISTEN kegyelmére. Nem tehetsz semmit te sem, és nem tehetek semmit én sem – egyáltalán semmit.

De – folytatta Lars, miközben a szeme ragyogott, és ujjával felfelé mutatott -, tudok neked beszélni valakiről, aki egyedül képes megmenteni, és ez a valaki JÉZUS KRISZTUS, ISTEN FIA. Ő azért jött ebbe a világba, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Meghalt a kereszten bűneinkért, és magára vette azt a büntetést, amelyet mi érdemeltünk meg. Ő már mindent megtett azért, hogy megmeneküljünk; most már rajtunk múlik, hogy ezt elfogadjuk. Aki az ÚR JÉZUSHOZ jön, és neki őszinte imádságban bevallja a bűneit, az megmenekül.

Ebben a pillanatban ISTEN fénye bevilágított a szomszéd szegény, sötét szívébe, aki eddig büszkén utasította vissza a Bibliát és ISTENT. Nagyon jól emlékezett mindazokra a szavakra, amelyet Lars, korábbi beszélgetések során már elmondott neki. Most azonban megismerte azt a valakit, aki helyette, az ő bűneiért is meghalt. Habozás nélkül megkérte Larsot, hogy imádkozzék vele, hogy az Úr Jézus bocsássa meg neki minden bűnét, és mentse meg őt. Abban az órában nyugtalan szíve békességre lelt ISTENnel, és az ateistából JÉZUS KRISZTUS meggyőződéses követője lett.

Vajon sokan közülünk nem ugyanilyen közömbösen és vaktában élnek-e legalább is, ami az előttünk való örökkévalóságot illeti? Egyik a másikat szajkózva mondja: „Együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk!” Egészében véve mindig ugyanannak a dallamnak a mintájára megy minden: „Élvezzétek az életet …”, a pénzt, jó ételt és italt – és minden egyébben is élvezni azt, amit az élet nyújt.

ISTEN? Semmi közünk hozzá! Bűn? Mi az, hogy bűn? Élvezni akarom az életet. Halál? No igen, mindenkinek meg kell halnia. El kell ismernünk, hogy a „holnap meghalunk” egy kissé nyugtalanítóan hangzik, úgy, mint a lélekharangok. Azért jól tesszük, ha ezt a „holnapot” a messze távolban képzeljük el. Addig eltelik még egy „fél örökkévalóság”, ezzel vigasztaljuk magunkat. – És úgy egyesek belevetik magukat a munkába, mások fokról fokra lépnek fölfelé a siker létráján, vagy egyik élvezetből a másikba tántorognak, míg – igen, míg eljön a hirtelen kijózanodás, és egy tompa hang ezt parancsolja: Végállomás, tessék kiszállni! – A vonat áll. Vége a dalnak, egyszerre csak csönd lesz. Rettenetesen nagy csönd! És azután? – Azután jön az elszámolás, a visszavonhatatlan döntés nagy napja; és jön a hosszú, aggasztó örökkévalóság!

Ezt feleled: Nem hiszek a pokolban. – de legkésőbb egy másodperccel a halálod után meg fogod változtatni a véleményedet! Milyen borzalmas lesz, ha akkor felismered, hogy megmenekülhettél volna, de nem akartad! Így fogsz kiáltani: „Bár csak megtértem volna a bűneimből JÉZUShoz!” De újra és meg újra ugyanazt a választ hallod: Elvesztél! – Elvesztél! – Örökre túl késő! – Túl késő! – Túl késő!

Minden szívverésünk egy lépéssel közelebb visz az örökkévalósághoz! Minden óra, amelyet továbbra is JÉZUS nélkül, megváltás nélkül élsz egy lépéssel közelebb visz az örök ítélet rettenetes helyéhez!

Élni akarok! – válaszolod -, és nem engedem, hogy az életörömömet elrontsa a halál gondolata. – Egy pillanat! Összetéveszted a nyomorúságos vegetálást a beteljesedett élettel, amely valóban érdemes arra, hogy éljünk.

Vajon miért hessegetjük el egyáltalán a halál gondolatát, és miért nem akarjuk elfogadni, hogy van menny és van pokol? Persze az, aki azt kívánja, hogy a halállal minden véget érjen, annak megvannak erre a jó okai. Rossz lelkiismeretnek elég oka van arra, hogy elrejtőzzék az élő ISTEN elől, és azt kívánja, hogy a halállal érjen minden véget. Mivel az ember szeret továbbra is a bűnben élni, nem szabad a halál után örökkévalóságnak, további életnek lennie, a pokol pedig vallási fanatikusok találmánya kell, hogy legyen.

Bizony a bűn megszédíti, elködösíti a fejet, elsötétíti az értelmet az ember szívét egyre jobban hálójába vonja. – Tudod-e, hogy halt meg Nietzsche, aki tagadta ISTENT, őrültként halt meg? Volteire borzalmas véget ért, átkozta saját magát. Lenin elborult elmével halt meg. Te is így akarod itt hagyni ezt a világot, borzalmakkal és rettenetesen, és az ördögökkel és az ő démonaival és minden elkárhozottal együtt akarsz szenvedni az örök tűz tavában? Közvetlenül a halálod után, még mielőtt a koporsódat a földbe eresztenék, megérzed a pokol lángjának rettenetes kínjait. A legünnepélyesebb temetés sem adhat enyhülést pokolbeli kínjaidra. Ott már minden megbánás túl késő!

Mindegyikünk itt rendezi el, hogy hol tölti el az örökkévalóságot. Itt nincs semlegesség, nincs „is-is”, hanem csak „vagy-vagy”!

Amiért életed során fáradságosan megdolgoztál, és amit felépítettél, amiért odaadtad az erődet és az idődet, azt egyszer mind itt hagyod. Csak egyet viszel át magaddal a halál küszöbén az örökkévalóságba: meg nem bocsátott bűneidet és vétkeidet! – Igen minden meg nem bocsátott hazugság és képmutatás, minden meg nem bocsátott erkölcstelenség és paráznaság, házasságtörés, lopás, kiengesztelhetetlenség; minden gyilkosság, egy terhesség megszakítása is; az okkultizmus, varázslás vagy spiritizmus minden bűne egyszer ellened fog tanúskodni, és az örök kárhozatra ítél téged.

Nem Isten az, aki a kárhozatodat akarja, hanem Te ítéled el magad erre az örök kínra és fájdalomra, ha továbbra is bűnben élsz! Ő nem a poklot, hanem a mennyet szánta neked. De engedi, hogy Te válassz a pokol és a menny között! A menny el van készítve a számodra, hogy örökre megmenekülhess. ISTEN nem akarja, hogy elvessz. Ő egyáltalán nem akarja, hogy jövőd a pokol legyen. ISTEN azt akarja, hogy engedd magad megmenteni. Te önkéntes, szívbéli döntéseden múlik, JÉZUS mellett, vagy JÉZUS ellen. Az a kérdés, hogy meg akarsz-e menekülni?

Ha igen, akkor imádkozz mindjárt most őszinte szívvel: „ÚR JÉZUS, úgy jövök hozzád, ahogy vagyok. Sajnálom, hogy eddig nélküled éltem, a bűnben, és nem kerestelek téged. Bocsásd meg, kérlek minden bűnömet. Átadom neked az egész életemet. Legyél mától kezdve Te az életem URA. Köszönöm, ÚR JÉZUS, hogy Te kiontott véreddel megváltottál és megszabadítottál a bűn és az ördög szolgaságából. Csak a tied akarok lenni. ÁMEN.”