Életmentés Libickozmán!

 

1961. év június elején igazán kívánatos időjárással köszöntött bennünket a nyár, napfény melegen simogatta arcunkat, lágy szellő ringatta a kalászba szökkenő gabonatáblákat. Pacsirta lassan az ég felé emelkedve énekével dicsérte a nagy Teremtőt és Alkotót. Kiadós tavaszi esők után a nyáreleji meleg szinte látható csodát tett, minden növekedésnek indult a természetben. Libickozmai általános iskolában mi diákok mind többet tekingettünk kifelé a nyitott ablakon, ahonnan madárcsicsergés és a szomszédos kovácsműhelyből időnként az üllő ütemes csengése hallatszott, ahol Rozner Elemér kovácsmester kalapálta az izzó vasat alkalmas szerszámmá, ekevassá, vagy éppen lópatkóvá. Akkor éppen ötödik osztály utolsó napjait számoltam, tudjátok olyan visszaszámlálós formában.

Hargitai Károly "tanárbácsi" mind nehezebben tudta a szünidő előtti utolsó napokban lekötni a figyelmünket. Ötödiktől a nyolcadikig négy osztály voltunk egy tanteremben. Órarend szerint voltak közös és önálló óráink. Szerettem az önálló órákat, mert akkor éppen másik osztállyal foglalkozott a tanár, így a kapott feladatot gyorsan elvégeztem és készültem a következő közös óránkra, vagy másnapi órákra, hogy otthon már ne kelljen tanulni. Szünetben, kint az udvaron csak úgy kakaskodásból Vessző Imre és alig hónaljáig érő fürge mozgású kopárpusztai Gere Jancsi püfölték egymást.

Azon az emlékezetes napon az utolsó óra végét jelző csengő is megszólalt. Gyorsan bepakoltam mindent a kopottas bőr aktatáskámba, amelyet dupla madzaggal felkötve tudtam a vállamra akasztani, hogy ne kelljen kézben tartanom. Reggel iskolába menet már izgalomba hozott bennünket, hogy az első libickozmai halastavat a hét végén vízzel feltöltötték. Hatalmas összefüggő víztükröt csodáltuk, amilyent a mi környékünkön még nem nagyon láttunk. Ez lett a mi „kis” Balatonunk, szemlélve, szívünket legbelül büszkeség töltötte el. Igaz, néha előfordult, hogy hirtelen hóolvadás után kiöntött az aranyos patak és elöntötte a környező réteket. Ilyenkor összekötöttünk rúddal két fából készült mosóteknőt és már kész is volt a ladik. Kellett a két teknő, mert eggyel rendszerint a vízbe fordultunk. Anyukánk nagy bánatára, a több mint egy méteres lekvárkeverő fakanala volt az evezőnk.

Az új halastavat meg kellett nézni, ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni. A legrövidebb úton, Vörös Gyuláék udvarán keresztül a halastó északi oldalához vezető gyalogúton mentünk. Malomárkon (Koroknai vízfolyás) keresztül vezető bürün át vezetett az utunk. Két hatalmas farönk szorosan egymás mellett, átfektetve a folyó két partját érintve és egy kapaszkodó korlát, ez volt a „biztonságos” átjárónk. Ezen keresztül jártunk át évekig télen és nyáron.

Végre elértük az áhított célunkat, a halastó északi oldalát, ahol illő tisztelettel és csodálattal szemléltünk a kora délutáni napfényben csillogó, számunkra akkor hatalmasnak tűnő víztükröt. Lehettünk úgy nyolcan – kilencen, mi szőkepusztaiak és kis kitérővel velünk jöttek a háromházi fiúk. A lányok nem jöttek velünk, őket nem érdekelte a halastó, mi érdekes van benne.

Lábunkat belelógatva felettébb hidegnek találtuk a vizet. Háromházi Héjjas Jancsi levetette ingjét, letolta a nadrágját, klott gatyára vetkőzött, ő bizony megfürdik. Lassan, kis lépésenként óvatosan lépegetett befelé a tóba, a zsilip közelében voltunk. Először térdig ért a víz, majd derékig, ott a parton toporogva kicsit irigyeltük Jancsi bátorságát. Mellkasáig ért a víz, már nem is érzem olyan hidegnek a vizet kiáltotta felénk. Már a nyakáig ért a víz, ekkor döbbenettel láttuk, hogy egyszer csak Jancsi feje eltűnik a vízben, feje felett összecsaptak a hullámok. Bele lépett a zsilip felé vezető, jóval mélyebb vízlevezető árokba. Döbbenten összenéztünk, ilyenkor mit lehet tenni? Hiszen még egyikünk sem tud úszni. Jancsi feje vállig felbukkant a vízből, elrúgta magát a meder aljától, segítsetek kiáltotta, majd újból elmerült. Amikor már harmadszor merült vissza a habok közé, akkor megszólalt a szintén ötödikes, de tőlem egy évvel idősebb osztálytársam Czigány Lajos, aki Fehér családnál állami gondozott gyermekként élt. Vessük le gyorsan a nadrágszíjunkat, csatoljuk össze, ti a parton tartjátok a végét, én a másik végébe kapaszkodva bemegyek Jancsiért a tóba. Akkor Jancsi már vagy tizedszer kukucskált ki a víz alól, minden alkalommal egy kicsit halkabb volt a hangja. Parton vagy heten fogtuk egymás kezét és az alkalmi nadrágszíjkötél végét, mire végre Jancsi megragadta Czigány Lajos feléje nyújtott kezét. Hiszem, hogy Jancsi egész életében ennek a kézfogásnak örült legjobban.

Ott a vízparton megszületett bennünk az elhatározás, előttünk az egész nyár, itt a halastóban meg kell tanulnunk úszni. Mire vége lett a nyárnak, úszómester nélkül egész tűrhetően megtanultunk víz felett és víz alatt úszni. Tettük ez azért, mert nem volt vonzó számunkra az a szituáció, amit Jancsi barátunk bemutatott nekünk.

Hála legyen Istennek, jól végződött a halastóban történő első fürdőzés. Örültünk, hogy volt egy társunk, akinek helyén volt a szíve, és volt elég bátorsága az életmentéshez. Azon a nyáron Lajos barátomat az országunknak egy távoli részébe vitték más nevelőszülőkhöz, így megszakadt vele a kapcsolatom. Nagy örömömre 1967 áprilisban általános lakatosként szakma kiváló tanulója országos verseny döntőjében Győrben újra találkoztunk. Czigány Lajos Balatonöszödön lakik, ő készítette Pusztakovácsiban egy kovácsmestert ábrázoló fából készült köztéri szobrot. Libickozmán a Polgármesteri hivatal előtti szobor kompozíciót készítette hálából, az őt felnevelő Fehér család emlékére. (Ha beírjátok a Google keresőbe „Czigány Lajos Balatonöszöd”, több találat is lesz.) Ez a megtörtént esemény mélyen szívembe vésődött, emlékét megőrzöm. Libickozmán 2008-ban készült fényképen Czigány Lajos életmentő. (Joó István)